Még ifjú tinititán koromban szerettem a sebességet, olyannyira, hogy bárki mögé felültem volna, akinek motorja van. Ebbe ma már belegondolni is rossz. Sőt! Egyedül motoroztam, borultam is, autót vezettem már akkor, mikor még jogsim sem volt. (Bocs rendőr bácsik.) BMX, motor, gördeszka, görkori, minden, ami gurul és gyors, imádtam.
Aztán valami hirtelen megváltozott. Már nem érdekelt a száguldozás, meg hogy minél gyorsabban menjek, meg vakmerő dolgokat csináljak. Óvatosabb lettem, mindig mindent kétszer átgondoltam. Jobban féltem a törésektől is, pedig már volt jó pár gipszem. Eszembe jutottak a dolgok anyagi vonzata is. Mindez egy kattanással változott meg.
4 évvel ezelőtt az iskola támogatta többek között a jogosítvány megszerzését. Na de! Mivel az egész osztályom egyazon autósiskolánál csinálta a jogsit, nekem egy kamionos oktató bácsi jutott, és akkoriban még nem nyitottam ki a számat, ha nem tetszett valami. 1 hónap alatt levezettem az 50 órámat (a frászt, örülök, ha 30 megvolt….), de azt is úgy, hogy villamossági boltba, meg lángososhoz, meg ilyen helyekre hurcoltam és vártam rá. Esőben egyszer vezettem 10 percet, sötétben soha, amiről kiderült, hogy jó lett volna, mert szürkület után semmit nem látok az útból! Előremenni és megállni viszonylag szépen tudtam, tolatni csak párszor tolattam, a manőverezés nem az én terepem. DE! LEVIZSGÁZTAM! Én nem tudom ki adott nekem jogosítványt, de szívesen vissza adnám neki. 😀
Amint kézhez kaptam a kártyámat, bárki autójába beültem és mentem vele. Kicsi, nagy, kombi, sedan, mindegy volt, a lényeg, hogy menjen. Nem görcsöltem azon, hogy elférek-e, vagy előznöm kell, mentem, ahogy kell.
Aztán valami megváltozott. Féltem a volán mögé ülni.
Van bennem egy szorongó érzés, ami bár megszűnik, ha az autó az én irányításommal elindul és elkezd gurulni, de ott van. Nem tudom, hogy erről az a 3 defekt tehet-e, amit az udvarunkon kaptam, a bosszantónak hála (tudod, az a kis vas, ami megtámasztja középen a kapu két szárnyát), mert telepakolt csomagtartóval mind a 3 alkalommal szépen ráhajtottam és szétvágta a gumit. Apukámnak kellett negyedik alkalommal ráhajtania, hogy rájöjjön, ki kell onnan vágni a francba. Ezek a kis incidensek is befolyásolták a magabiztosságom. De az állandó balesetek sem lendítették előre a sofőr karrierem. Nem én akartam lenni az, aki egy véletlen miatt családokat tesz tönkre.
Persze gyakorolgatok én parkolókban, de annyira nem érzem az autót, hogy nem tudom hol megy a jobb és bal oldala, és akkor még van neki orra, meg hátulja…
Beszélgettem erről sok emberrel, volt aki majdnem rám borította az asztalt, hogy :“akkor ne vezess, b…meg” , volt olyan, aki teljesen megértette a problémámat, és bevallotta, hogy évekig nem mert ő sem vezetni, de aztán rákényszerült, megszokta az autót, és azóta semmilyen félelme nincs. Volt olyan barátom is, aki racionálisan látta a dolgokat, és javasolta, hogy vegyek néhány órát egy normális, hivatásos oktatótól, hogy magabiztos tudással üljek a kormány mögött.
Van benne valami, meglátjuk mit hoz az élet. Egyébként anyukámnak 20 éve van jogsija, és mégsem vezet. Lehet ezt magyaráztam be magamnak még anno.
Irigykedve nézem a velem egykorú lányokat, akiknek ez egyáltalán nem jelent problémát. Hogyan csinálják? Jobb volt az oktatójuk? Magabiztosabbak? Többet gyakoroltak? Meglehet. De én ebből hogy tudok kamatoztatni? Ennél a dolognál nem jött be a “ha neki megy, nekem is megy” mentalitás. Tudom, hogy gyakorlat kérdése, de amíg az autót is féltem, addig ez egy ördögi kör lesz.
Talán elmegyek egy oktatóhoz, és tényleg veszek néhány órát. Előbb-utóbb muszáj lesz vezetnem, nem várhatok mindig a Páromra egy bevásárlás miatt… Utólag már kár sopánkodni, de ha leváltottam volna az oktatómat, akkor talán most nem írnék erről… Ki tudja?
Neked van ilyen ismerősöd, aki fél a vezetéstől? Le tudta győzni? Írd meg kommentben vagy a Facebook oldalamra.
Köszönöm, hogy elolvastad!
Visszavárlak! ♥
Katerina.*
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: